Dolomitok a mi szemünkkel


Mikor először jársz erre már tudod hogy ide vissza kell jönnöd. Nem érdekes hogyan vagy miből. Még nem láttam a teljes világot, de tudom ez az egyik menyország motorosoknak közel s távol...

Nem voltam képes ebben az évben sem lemondani eme kiváltságról még akkor sem ha most mindenki szűkebbre húzza a nadrágszíjat, mert a világ túlköltekezte magát.

A jóidő beálltával vagy 3-szor szándékoztam nekivágni Münchennek, hogy végre bemotorozhassuk a környéket, de mindig akkora jelezték előre a legnagyobb viharokat..., de most nem adtam magamnak választási lehetőséget, mert várt ránk Észak-Olaszország.

Júli 9, Csütörtök: Reggel még megváltom a világot az irodába, leadadok pár szerszámtervet, de ebéd után már a motort málházom az udvarban. Fúrcsa érzések sora támadja érzéseim, már több éve barátaimmal idulok ezekre a hosszan és gondosan megtervezet túrákra, de idén mégis kettesben a barátnömmel vágunk belle az 5 napos élménysorozatba. Így nem tudom izgalmaim megosztani igazán senkivel. Motoromat már több hete készítem fel a hosszabb erőpróbára: új fékbetétek (a hegyekben,szerpentineken néha jó hasznát venni) új abroncs előre (a mostani monszumnos esőzéseknél nem olyan rossz), és felkerül a viseltesebb lánc helyére is egy új szett. (okulva mások hibájából, ugyebár totálbike-os újságíronk, aki szintén nekivágott öreg kawájával ezeknek a hegyeknek, csak nagy igyekezetében a motort felejtette el felkészítini. Ennyit a motoros szakújságÍrok tudásáról). 13:45 kor hagyom el a házat ,és nemsokkal később már a kimondottan unalmas M1 autópályán probálom lekötni a figyelmem, magyarázva magamnak, hogy milyen jó is motorozni úton lenni... mire végre elérem az utólsó magyar benzinkutat. Csak osztrák matricát veszek (tankolnom nem kell nagy gép hatótávolsága, meg különben is igyák meg ők a mindig 10 forintokkal drágább löttyüket).Bécs után Loosdorf-nál tankolok, 107 centért megy az erőleves.nem sokat időzök, ép csak felfrissitem magam, és rá sem eszmélek, mikor már a következő 300 km-t gyűröm a pályán. Itt azért akad pár érdekesebben vezetett vonalú szakasz is, de alig várom hogy nem sokkal osztrák-német határ után ismét kiállhassak tankolni. Már csak 70 km van hátra a Münchenig, a barátnőm lakásáig. Kb. 6 óra nem túl izgalmas kerekezés után megérkezem a bajorok fővárosába. Attól függetlenül igen fontos momentuma életemnek,mert kb 6 éve (mióta GSX 1400 nyergét ülöm) tervezgetem hogy motorral jövök ki.

Júli 10, péntek. Kapkodni nem kell, nincsenek barátok akik türelmetlenednének vagy akikhez alkalmazkodni kéne (bár töredelmesen bevallom, bár kéne...).

 

Talán a delet is elütik, mikor a 95-ös autópályan elindulunk kifele a városból. Sebességkorlát nincs a németeknél, nem igazán van kedvem erőltetni a csúpasz felpakolt motorral a száguldozást, meg el szeretném érni tankolás nélkül az olasz-osztrák határt. Ausztriában még Innsbruck elött azért be tudom feketíteni a gumik oldalát is egy két hegyi szakaszon. Ekkor először ül ki az arcomra az a kaján vigyor! Mondjuk mikor Innsbruck elötte gurulunk a talán 15%-os lejtőn és szívom az elötem satuzó autók égő fékbetéjeinek illatát, veregetem a vállam hogy anno 1400-as mellett döntöttem, mert csak sima motorfékkel veszem az akadályt. Beérve a város határába ismét az autópályara terel a navigáció. Sajnos mire eszmélnék és feltörnének a 2 ével korábbi élmények már a schönbergi kapuknál szúrkoljuk le a 8 eurót hogy áthúzhassunk a Brenner-szoros felett...még az osztrák oldalon töltjük fel a motor és magunkat értékes energiahordozókkal. A további tervünk.hogy a olasz pályákat messzire Elkerülve motorozunk le a Trento melletti El Passo szállásunkra. Ahogy egyre mélyebbre hatolunk az olaszországba, úgy ragadnak magukkal a feltörő emlékek. Mámoros álmodozásunkból csak az életünkre törő honpolgárok ráznak fel, na meg az átláthatalan keresztezodések, melyeket talán tegnap adtak át mert a frissitett térképemnek fogalma sincs róla a PDA-ban. Megpróbálom felvenni a forgalom ritmusát, erre a lüktetés  a jellemző, mert 90 a főuton a limit, de vagy a hagyományos keresztezodések miatt kell 70-re lassítani (ajánlott), vagy mert körfogalomba torkollik, ami persze mint említettem a navigációban még nincs feltüntetve... mellesleg annak ellenére hogy örülten közlekedőknek tartjuk őket,egyszerűen csak nem tudnak vezetni, de a limiteket elég következetsen betartják. Én igyekszem mindig valami siető mögé felzárkozni, így növelve az átlagsebességemet. Bár így is olyan harmatosan használom a motor teljesítményét hogy 4.4-es fogyasztást számolok, ami 6-6.5-öshöz képest nem olyan rossz. J A választott útnak nincsenek túlságosa emlékezetes szakaszai, így olyan részei sem amik olyan rosszak lennének amit ne lehetne élvezni. Az utak mellett mindig akad látnivaló. Menet közben készülnek is a képek a borvidékről, kastélyokról, fölénk magasodó hegyekről.

 

A cirka 370km utolsó 40-50km-re már ismerős, de azért fél szemem továbbra is itineren, de már alig várom a szálláshoz vezető útolsó 11km-es kanyargos szakaszát. Lekanyarodva a főútvonalról, neki is vágok a hegyi szakasznak, majd mintha orba vertek volna kézen állva a kormányon állok meg az első kanyar után, mert hogy oda is kerítettek egy körforgalmat időközben..., de magam mögött hagyva mindenkit leporolom a gumik oldalát a 180 fokos fordítokon. 18 óra körül érünk a szállára .(ez 2éve 21 óra elött soha nem sikerült J) Mateo, a szállásadónk már a legjobb szabája kulcsával a kezében vár minket vár. Olasz viszonylatban, 30 euro éjszakánként, reggelivel, némi alku után elfogadható, főleg ha reggel duruzsuló motorok hangjára ébredsz akik éppen bevenni készülnek a Garda-hoz vezető utat, mert hogy a szállás a tóhoz vezető úton fekszik, attól 50-60 Km-re. Mire lemossuk magunkról az út porát már vár minket az Harley blokkból átalakított (másra úgysem jó) sörcsapból csapolt hideg sör. Nem sokkal később elfogyasztjuk az olasz konyhan egyik tészta alapú gasztronomiai remekét.

Júli 11, szombat. Korán most sem kelünk, a reggeli már vár minket az ebédlőben. Kiadósan, és komotosan vesszük magunkhoz az ételt. A reggeli végének közelettével Mateo toppan be egy túrakönyvvel és két térképpel. Mondanom sem kell hogy ekkor nekiállok újratervezni az útvonalat. Kihagyjuk a Garda körbemotorozására előkészitett terveket, mert Louise (a barátnőm) már mondja is a helységneveket amiket látni akar. És mivel erős jellem, én szolgaian jelölgetem be a köztes pontokat a szállás és Verona között.

  

 

Zuclo-Storo-Anfo utvonalon haladunk a hegyekben érintve a Idro tavat. Az utak varázslatosak, sokszor félelmetesen magasan húzodnak, hogy a tériszony cibálja az idegeimet, de az adneralin szétéramolva az ereimben veszi át az irányitást és kanyarok ismét magukkal ragadják a motort és rajta minkent. Louise többéves rutinnal kattoktatja a fényképezőgépet, melynek sokszor én is hasznát veszem, mert nem tudom levenni a tekintetem az útról, és sokszor lemaradok dolgoról amik kivül esnek a perifériámon. Magyaros türelmetlenségemet az utakon a kisvárosok faluk békessége és nyugalma örli fel, és lassan a hosszú lámpaváltásokat is képes vagyok türelemmel kivárni. Verona fele azért érintjük a Garda-tó nyugati részét. Ekkor elbizonytalanodom a rengeteg körfogó láttán hogy vajon nem Angliába navigált haza a barátnőm, mert csak ott van ennyi?! J Lehet hogy a digók megvették a licencet?! J És ugye mondanom sem kell hogy annak ellenére hogy a GPS 2-300 méterenként dobálja fel a kék körfori ikont, fele még így sincs benne. Belle is telik majdnem 3.5 órába még a kb 180km-es távot legyűrve beérünk Veronába. Itt még pár fondorlatos kereszteződés, (van a közpén egy sziget, de mégsem kell mindenáron megkerülnI!!!),és már bent is vagyunk a főtéren az ókori szinháznál.  

És hogy milyen csodálatos dolog a hőségben, a belvárosban, egy hatalmas városfal mellett árnyékot adó motorosparkolót találni azonnal?! J Nem hiszem hogy nagyon cizellálnom kéne! Most sajnos nem illet meg a kényelem, hogy levetve a páncélokat, bedobálva az általában velünk tartó autóba túrista ruciban elvegyüljünk a tömegben. Néhány apróság befér az ülés alá, ahol addig a két lezáró utazott (paranoja az van), de a csizma, a nadrág az marad, és a Subi sisakokat sem tudom odazárni. Így azok, meg a kézben tartott kabátok is velünk tartanak a sétáló utca forgatagába. Az "illatunk" biztosít mindenhol elegendő mozgásteret. Én beveszem erővel az első fagyizót, amielyik a Patagónia nevet viseli. 3euro 50-ért olyan hangzatos izeket választhatsz mint világvége, csokimenyország... és garantáltan nem vágyakozol utánna semmilyen ebédre. J még néha felkapjuk a fejünk egy-egy magyar szóra, de mikor beérünk Júlia házának erkélye alá, amit Romeo ostromolt, a buszos, osztálykirándulós, gimis honfitársak "otthonossá" varázsolják fényképezéssel töltött perceket a cicifogdosós Júliaszobor elött.

 

Lassan odább állunk közben az utikönyvből ugrank elő az érdekességek. Köztük a tér egyik boltive alá függesztett bálna borda, ami 12.század óta log ott addig, amig át nem megy alatta a világ legigazabb embere, mert akkor fog leesni onnan. Bevallom kicsit félek hogy pont engem csap majd agyon, végetvetve ennek a gyönyörű kirándulásnak.( És ugye fizet–e ilyen esetben a magyar biztosító?! J ) Megcsodálva még Dante hófehér márványszobrát, és még néhány római kori emléket, lassan hagyjuk magunk elveszni a kicsiny utcákban, és engedjük hogy magával ragadjon az történelmi időkerék. Ezt a szinte tudatalatti állapotba süllyedést segíteti elő a hatalmas hőség miatti kiszáradási állapot, melyből egy bazi nagy jeges, citromos koktél hoz vissza az élők sorába. J A hazautat már teljes tudatunk visszanyerése után de még a frissitők mellett tervezgetjük meg. Tudom hogy át akarok vágni a hegyeken és lereszkedni a Garda partjára a másik oldalon, de nem akarok traktorokat üldözni 40-el a tóparton. Caprino-Lumini érintésével Brenzone magáságában ereszkedünk le hegyoldalon. A felvezető út kifogástalan, csak keskeny volta miatt néha a beláthatlan kanyarban az én sávomban érkezik meg a szemben jövő, így izgalmassabb még egy kicsit. A tó felöli szerpentint sokan nem használhatják, talán a kecskék. Korlát nincs, szikladarbok az uton 10-15%-os lejtésű és nem szélessebb 2m-nél. A kanyarok meg tényleg nem nagyobbak egy hajtűnél.

 

Mikor az út végén meglátom az első emberi kéz alkotta házat, bevallOm egy kicsit fellélegzem. A tóparton fieszta, egy kedves rendőr terel minket egy 3km-es kitérőre. A főutat elérve az utolsó pillanatban Louise beugrik egy kis közértbe. Vörösbort, sajtokat, olivabogyót, sonkát vesz hogy tovább mélyitsük gasztronomiai ismereteinket a helyi finomságokból, meg mire hazaérnénk már úgy sem lenne konyha a szálláson. A Garda partján folytatjuk utunkat, mely inkább túristás mint autentikus falukat sorakoztat fel. Ettől függetlenül nem hagy hidegen minket a látvány, és szivesen döcögünk a motoral városi tempóban, hogy ne kerülje el semmi a figyelmünket. Azért sikerül mégis a helyi parasztnak a 35-el robogó trakesszával elszakítani nálam a cérnát. Megperdítve a főtengelyt beelözőm a kb 100 m-esre dúzadt sort. Éppen jókor, mert ismét élvezetes rész következik, és lassan elmarad a tó is mögöttünk. És akkor eljön az a pillanat amikor senki nincs elöttünk, se mögöttünk, csak a miénk az út. A vonalvezetése olyan tökéletes, hogy tervezőjét biztos homlokon csókolta valamelyik múzsa, és akik teríteték, mintha maguk is motoroznának... Úgy belefeletkezem a borogatásba, hogy majdnem túlmegyek a szálláson. Fél 10 is elmúlik hogy megérkezünk a kb 360km-es kirándulásból. Vacsi az ágyban tálalva, mire elrakom a motort. Az itteni trentói borvidékről származó könnyű vörösbor méltó párja a Parmezán, Gogonzola, és helyi juhsajtnak, vegyitve egy kis pármai sonkával, olivabogyóval.

Júli 12 vasárnap.sikerül még késöbb kelni, a reggeli is komotosan fogy az asztalról pedig Velence a mai nap célállomása. Kb 11kor azért elindulunk. A időjárás ma is kegyes hozzánk. Kicsit szenvedünk, mert még fent a dolomitokban friss, 20 fok körüli levegő, addig egyre lejebb haladva a párás hőség lesz az uralkodó. A völgyben tovafutó SS47-es út vonalát a hegyek monsterei kisérik végig 1000 méterekre felénk magasodva uralják a látohatárt. Az itiner ismét körforgalmakkal teli, és kevésbé szórakoztató ismét a mediterán üdüloövezetekbe beérve. A hőségben gép, és utasai küzdenek meg minden egyes km-rel. Rendőrlámpa-trafipax-lámpa váltakoznak, hogy kedvét szegjék a fejetlen száguldozásnak. Végül 180 olasz km után begördülünk Velence városába, felhajtunk a 4-5km hosszú hidra ami a föszigetre visz minket. Barátnöm összerezzen a kéjtől a hátsó ülésen a szigetek látványától. Rögtön lekanyarodunk a kompkikötő felé, mert remek motoros parkoló vár ránk, igaz nem örzött, de nem is kerül semmibe. Ismét lezavarjuk az "átöltözési" ceremoniát, majd az információs irodához járulunk okosságokért, és 2db 16 eurós napos vizibusz jegyért.

 

 

Ugyan ennek ellenére  az első pillanatban gyalog vágunk neki a lagunák, csatornák városának, de ezt gyorsan frissitve, vizibuszra ülünk.majd félóra csalinkázás után a főcsatornán a megállók közöt partra vet minket hajó a Szent Márk téren. A rengeteg kobór turista, és a gusztustalan sok galamb sem tudja elvonni a figyelmet az építészet és művészet ezen csodáiról. Másodszor is elveszünk a sikátorok csatornák sokaságában, néha felbukkanunk egy-egy ismert helyen, de inkább csak hagyjuk hogy most már rabul ejtsen. valahol a túristáktól távol egy kicsiny étterem. Sokat nem válogatunk, éhesek vagyunk, és a pizza mindig jó! 9 euroért meg pláne. Korsó sört 8 euroért nem rendelük, mert annyit még az Október Fesztiválon sem kérnek egy Literélt Münchenben. Aqua is megteszi. 27.50-be még a 5euros felszolgálási díj is belefér... ismét hidak csatornák, vizibusz, de mire visszaérünk Sam Marco terére a bazilika már zárva. Egy okkal több hogy újra visszajöjjünk. Azért még leülünk lépcsökre és a fogyatkozó forgatag újabb részlteit tárja elénk a térnek, a klasszikus zenekar is kiválló számokat játszik a felvágos étterem teraszán. A következő percben már a hajót várjuk, és várjuk, és várjuk... a szűk kalickában babiloni a zűrzavar. A távolkeleti népes családok jól érzik magukat ilyen kis helyen is, de mi azért európaiak akik nem piroshetesen nöttünk fel már elviselhetetlen. Tervet módosítunk, másik megállóban, másik hajóra szállunk. Így szinte mindent látunk. Mire a parkolóhoz érünk már varázsvesszővel keressük a helyet ahol vizet vehetünk. Hazaindulunk. Benzinkutak, Auchan zárva! Azért egy oázist mégis lelünk pár 10 km-re, de sietnünk kell mert sötétedik. A hegyek között kanyargó főutat már így is szürkületben érjük el, pedig de jó lenne mégegyszer látni! De már csak a kisvárosok lámpafénye tűnik néha elő a sötét árnyékot vető hegyek oldalából. Kalandosra sikeredik a hazaút is az ismertlen helyeken száguldozva leflektor fényénél. 23 óra is eljön mikor ráfordulok ismét a szállás elötti szerpentinre .Már nem nagyon találom a ritmust, ezt Louise észre is veszi. Az út pora a zuhanytálcában, pizsi az ágyban. J.

Júli 13 hétfő: Cortina d' Ampezzo a dolomitok királynője. Talán nincs utikönyv ami nem említené meg ezt a paradicsomi helyet. Télen a síelők uralják, a szezon végesztével gyalogtúrázoknak adják át a helyet. A települések fel is vannak készülve a sokaságra. Szállások minenhol egymásba érnek. A jól megérdemelt reggeli közben felvázolom a teljesen képlékeny útitervet. Hiszen szinte teljesen mindegy merre megyünk,rossz utat nem lelünk.

 

 

 

Az első pár 10 km után már a borvidék szölősei között kanyargunk. Alattunk félelmetés mélységekben a látóhatárig művelik a növényt, szépen lugasolva a vesszőit. A hét első napján nem nagy a forgalom az utak itt is harmonikusan olvadnak bele a hegyek vonalába, örök élményekkel ajándékozva meg a messziről jött utazót. Megint eljő a pillanat mikor egyedül csak a miénk a tér. Sehol senki. Néhol félelmetes méretre szükűl le a út hegyi ösvénykényt terelve tova minket. Korlát nincs. Felesleges. 1000 m zuhanás a sziklákról ugyes mutavány lenne. Néha észreveszem a túrázáshoz szegényre karbulált motor erőtlenségét, és nagy tisztelettel haladok el az itt a hegyekben bringázók mellet. A cél felé közeledve növekszik a motorosok száma, de nrm zavaró.  Senki nem tőr a másik életére. A több 100 vagy talán 1000 km-nyi szerpentin mindenkinek kompromisszumok nélküli szórakozást igér. Vakitóan sütő napban mindig zavarba jövök mikor mennydörgést vélek hallani a tIszta égboltból, de belepillantva tükörbe ( nem amelyik rúzsozáshoz van beállítva jégcsákányként hatol belém a felismerés hogy megint utolért egy olasz V2-es, csak nem vettem észre hogy erölködik a 60 kilós lovasa, hogy körbemotorozza a negyed tonnás nem kimondottan sportos kedvencemet. A kövező fordítonál elengedem, és miközben elhalad mellettem, kicsit libabörös leszek az egyszerre támadó vIzuális és hangi hatásoktól, mely a digó gépéből árad. Majd gyorsan vissza a valóságba. Felnézek a fejem felett folytadó utra, ívet választok, boritom a motort, csizmám orra az aszfaltot túrja... A digó már a következő kanyart osromolja. Gyorsan eltünik. Még egy picit hallom a mennydörgést, de már ismét csak magunk vagyunk. Persze mások nem ilyen elözékenyek, és párszor meggyűlik a bajom pár öntötvas csopperrel. Hogy ezzel mit lehet élvezni? Hogy karácsonyi csillagszoróként fröcsköl a motor aljáról az olvadt acél, mikor gyalogtempóban megpróbálja bevenni a következő ívet?! J  Őket már a következő két ív kedvéért nem kerülgetem, mert megérkezünk Passo Falzarego-hoz.

 

 

Feltőrnek ismét a korábbi emlékek. Imét bevallom, hiányoznak többiek. 20km múlva elérjük Cortinát, és végre megizleljük az olasz kávét. Irányt választunk a vissza útra. Pár km után az út mellett megejtjük az ebédet. A jó levegőn rágyújunk pár szendvicsre, meg elszívunk mellé pár szál csokit is. A pihi után meghóditunk még pár hegyoldalt, Élvezzük utak nyújtotta dinamikát.

 

Azért hogy ne legyen minden felhőtlen kicsit túlhajszolom a vasat. Az egyik hegyoldalon lefelé, le is ugrik a festék tárcsáról, mikor nagyot nyikkan a hátsó betét, és remek lilás körömlakk árnyalatban feszit a napon. Pont akkor mikor már kezdtem megszokni a vele való kanyarbani egyensúlyozást, és egyre mélyebbre tudam tólni a kormánycső végét a kanyarban. Azért nem kell lemondanom végleg róla és pár perc könnyedebb ereszkedés után ismét tovább élvezkedünk. A lélekformáló részek után ismét egy tópartra keveredünk egy utcai kútból friss vizet töltünk. Nem sokkal késöbb ismét egy városi felvonulásba futunk (hogy ezek mit ünnepelnek ennyit? J). Csinos rendőrnéni fordít minket vissza. Itt röktönözni kell, mert navigációban még nem szerepel a még szinte meleg burkolatú út az alaguttal. Izgulni nem kell, megoldjuk. Kellemesen tempózunk az újabb hívalkodó íveken, állunkat hogy le ne essen a bukósisak csattja tartja. Újabb esélyt kapok, hogy a szállás elötti szerpentineket ma nagyobb ügyességgel motorozzam be, javítva elöző napi hibáimat a fáradág és a sötét miatt. Vacsi az étteremben, stake véresen, meg ravioli, leöblitve az irek barnasörével, hogy tökéletes legyen a gasztronómiai zűrzavar.

Júli 14 kedd. A bizonytalannak vélt időjárás miatt ami mellesleg pazar volt végig, elvetjük a majdnem útbaeső hegyi utak útba ejtését, valami hasoló vonalat választok mint az ideutra. Az első 50km már a szokot útvonal, csak Bozentől rettegek mert ott aztán kacifántosak a kereszteződések. Persze hogy itt kezd meghülyülni a PDA-m. Némi ráolvasás-sámánkodás után kitaláunk a falubú, de valami fenséges útra tévedünk. 

 

 A szokásos jól bevált recept szerint van elkészítve. Végy pár magas hegyet, rajzolj rá pár kanyargós utat, bökd át néhány alaguttal, szord meg pár harmatos vizeséssel, és bolondítsd meg pár kastélyrommal. Mi jöhet még ez után? Felkapaszkodni a világ tetejére, lenézi a hangyavárosokra, majd a másik oldalon alászállni. Így törünk be ausztria fele mint honfoglaló eleink Vereckénél. Félelmetes látvány áthaladva az autópálya betonpilonjai alatt. Még jobban tetszik amit a természet maga alkotott.  Így érkezünk meg a brenneri határátkelőhöz. Energiával töltjük fel ismét magunkat, meg a motort, majd kihagyva 8euros autopályaszakaszt a hágónál, inkább a 182-esen tartunk Innsbruck felé. Mivel sikerül eltévesztenem az egyik autópályairányt a navigáció új útvonallal ajándékoz meg .40-50km idióta semmirevaló száguldozás után letérit a pályáról és Tengernsee fele mutatja az irányt. Itt adom meg magam végleg, mert már nem számitok az elözőeknél magasztosabb helyekre, de ez a szakasz Münchenig telis-tele leírhatatlan részekkel ...az utolsó 40km ismét német autópálya. Kicsit még kikormolom a vasat, ha már legálisan is lehet...nem túl későn kellemesen fáradtan érünk haza. A kilométereknél csak élményből van több a szivünkben.

Júli 18 szombat. A köztes napokat Louise -zal töltöm. Pénteken este megérkezik a vihar a szünni nem akaró esővel ez teszi végleg feledhetetlenné a hazautat. Volna pár ötletem A hazaútra Passau fel melyet már mikrobusszal számtalanszor megjártam, de hagyom a csudába, most csak a célra koncentrálok. Szükségem is van rá. Gyarló életemet a gumik két tenyérnyi felületére, és az égiek kegyeire bízom. A szakadó esőben végig az osztrák határig dugók, balesetek. Másfél órámba telik mire megteszek 120km-t. Az A1-esen sem sokkal jobb a helyzet. A körülményeim sem túl rozsásak. A kicsit késön felvett esőruha alatt dunsztólódik a motoros ruhám, a kesztyűmnek is megadom az utolsó kegyelemdöféseket, mikor a 10-14 fokba átázott bőrt menet közben a hengefelyen melengetem, hogy visszatérjen valami élet az elgémberedett kezeimbe. Persze a csizma is beázott a monszunos esőben. Megállni nincs kedvem, csak tankolni ismét Loosdorf-nál, ahol már csak 103 cent a 91-es. A háralevő 303km-t már egy seggel nyomom le, és hogy érdekesebb legyen a dolog a határnál letérek a pályáról, és az 1-es főuton folytatom utamat. Csak hogy szokjam a jó magyar szakadt aszfaltot. Kb 9ésfél Órányi "hajózás" után a nyomvájukban otthon kötök ki végre. Révbe értem.

Néhány számszerű adat az (anyagiasabb) olvasóknak. Kicsivel több mint 3000km-t gyűlt össze a motorban. Közös költségeink az 1700km-re barátnömmel 525 euróra rúgtag mindennel együtt. (szállás, üzemanyag, útdíj, kávé, kaja, jegyek, stb )

Zárszóként: csak az forog a fejemben hogy mikor megyünk megint vissza bemotorozni a maradék párszáz km-t, és nagyot szippantani megint a történelem szivarából?!

 

Képek: Louise Rotter

Szöveg: Knáb István

Oldalainkat 7 vendég és 0 tag böngészi